Ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy saját műtermem lesz, gyerekeket és felnőtteket tanítok, eladom a festményeimet, és abból élek majd, amit a saját két kezemmel alkotok, valószínűleg kinevettem volna.

Nem azért, mert nem szerettem volna. Inkább azért, mert akkor még el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmire képes lehetek.

És tudod, mit?

Ma sem érzem úgy, hogy mindennel megbirkózom. Csak már tudom, hogy ez egyáltalán nem baj.

Arra várni, hogy elég jó legyek

A portrérajzolást 2018-ban kezdtem. Egy évvel később jött az akrilfestés.

Nem volt tökéletesen felszerelt műtermem, sokéves tapasztalatom, átgondolt márkám vagy tízoldalas üzleti tervem.

Egyszerűen belevágtam.

Persze megjelentek a kételyek. Elég jó ez? Tetszik majd valakinek? Egyáltalán vesz tőlem valaki festményt? Képes leszek egyszer másoknak is átadni valamit?

Szerintem sokan tesznek fel maguknak hasonló kérdéseket. De ha arra vártam volna, hogy mind eltűnjenek, valószínűleg soha nem vágtam volna bele.

Nem az első festmény volt a legjobb

Ha ma megnézem néhány régebbi munkámat, sok mindent egészen másképp csinálnék.

És ez így van jól.

Éppen ebből látom, mennyit fejlődtem az évek során.

Gyakran a tökéletességre várunk, és csak azután akarjuk megmutatni a munkánkat a világnak. Csakhogy senki sem profiként kezdi.

A weboldalamon vagy a közösségi oldalaimon látható minden festmény mögött órák munkája, elrontott próbálkozások, átdolgozások, bosszúság és öröm áll.

Néha legszívesebben a fal felé fordítottam volna az egész vásznat, hogy soha többé ne kelljen ránéznem. 😄 Végül mégis visszatértem hozzá.

És egyszer csak lett saját műtermem

A következő nagy lépést 2024 nyarán tettem meg.

Megnyitottam a saját műtermemet.

Hirtelen nemcsak magamnak és a festményeimnek lett helyem, hanem másoknak is. Rajzolni és festeni vágyó gyerekek kezdtek ide járni, és olyan felnőttek is, akik alkotás közben szeretnének egy kicsit kiszakadni a hétköznapokból.

Az új tapasztalattal persze a kételyek is megérkeztek.

Menni fog? Tudok nekik valamit átadni? És ami a legfontosabb – egyáltalán élvezni fogják velem az alkotást?

Idővel rájöttem, hogy a munkámnak éppen ezt a részét talán még jobban élvezem, mint vártam.

Ráadásul sokat tanultam belőle.

A gyerekek nem várnak arra, hogy készen álljanak

Ezt imádom bennük.

Ha egy gyereknek vásznat, ecsetet és festékeket adsz, többnyire nem azon kezd gondolkodni, hogy tökéletes képet fog-e alkotni.

Fogja az ecsetet, és nekilát.

Gond nélkül összekever olyan színeket, amelyeket nekem eszembe sem jutna együtt használni. Ha valami nem sikerül, másik színhez nyúl, átfest valamit, és folytatja.

Mi, felnőttek gyakran éppen fordítva csináljuk.

Előbb mindent elemzünk. Aztán kételkedni kezdünk, végül pedig a megfelelő pillanatra várunk.

Csakhogy ez néha soha nem jön el.

A vállalkozás pontosan ugyanerre tanított meg

A saját munkánk kívülről szépnek tűnhet.

A festmények, a műterem, a tanfolyamok, a fotózások vagy a közösségi média csak az egyik részét jelentik a vállalkozásomnak.

Emellett számlákkal, adminisztrációval, a weboldallal, az ügyfelekkel való kapcsolattartással, megrendelésekkel, marketinggel és millió más dologgal is foglalkozom.

A legtöbb dolgot menet közben kellett megtanulnom, és még mindig tanulok valami újat.

Egyes ötletek remekül működnek, mások viszont teljes kudarcba fulladnak. Ha valami nem működik, változtatok rajta, és más utat próbálok ki.

Régebben talán hetekig gondolkodtam volna azon, hogy belevágjak-e valamibe. Ma már sokkal gyakrabban mondom magamnak:

Próbáld meg. Ha nem sikerül, legalább kiderül, hogy nem ez a járható út.

Nem kell tudnod, hová vezet

Amikor megrajzoltam az első portrémat, fogalmam sem volt, mi következik majd utána.

Nagy vásznakban akkor még nem gondolkodtam. A saját műterem nagyon távolinak tűnt. Arra pedig végképp nem gondoltam, hogy egyszer majd ennyi embert tanítok.

Talán jó is, hogy nem ismertem a jövőt.

Ha akkor láttam volna az összes rám váró lépést, talán már az első előtt megijedtem volna. 😄

Végül minden fokozatosan érkezett – az első festmény, a további alkotások, az első megrendelés, az első ügyfél, az első tanfolyam és a saját műterem.

Aztán jött egy újabb ötlet.

És utána még egy.

Még mindig nincs minden kitalálva

Talán éppen ezt szeretném a leginkább elmondani ezzel a cikkel.

Nincs semmiféle titkos receptem, és fogalmam sincs, pontosan hol leszek öt év múlva. És biztosan nem ébredek minden reggel azzal az érzéssel, hogy tökéletesen kézben tartom az életemet.

Néha kételkedem, elrontok valamit, vagy meggondolom magam.

Időről időre támad egy ötletem, ami kicsit őrültségnek tűnik. Mégis kipróbálom.

Az évek során ugyanis megértettem egy fontos dolgot:

Talán soha nem jön el az a pillanat, amikor azt mondod magadnak: Most végre készen állok.

Gyakran azt várjuk, hogy előbb megjöjjön az önbizalmunk, és csak azután teszünk valamit.

Szerintem ez pontosan fordítva működik.

Előbb megtesszük. És éppen ettől lesz önbizalmunk.

Szóval, ha vársz valamire…

Talán szeretnél elkezdeni festeni, vállalkozni, jelentkezni egy tanfolyamra, munkahelyet váltani, vagy végre megmutatni valakinek az alkotásaidat.

Lehet, hogy egészen más álmot dédelgetsz, amit folyton „majd egyszerre” halogatsz.

Nem kell előre ismerned az egész történetet.

Elég megtenned az első lépést.

Aztán jön a második. És egyszer csak rájössz, hogy már sokkal messzebbre jutottál, mint azt az elején el tudtad képzelni.

Én néhány évvel ezelőtt, ceruzával a kezemben tettem meg az első lépésemet.

És még mindig kíváncsian várom, hová vezet tovább.